A 2008-AS NÜRNBERGI BAJNOKOK – mert minden gyereknek joga van a boldogsághoz

• Szilvia M
• 2017. március 4. szombat

Egy olyan iskolai focicsapat nyerte meg 2008-ban a nürnbergi városi általános iskolák közötti bajnokságot, amelynek tagjai egytől egyik külföldi gyerekek voltak. Olyan gyermekek, akiket ilyen, vagy olyan okból Németországba sodort az élet. Voltak köztük igazi menekültek, gazdasági kivándorlók, és olyanok is, akik családi okok miatt kerültek külföldre. Ezeknek, az akkor 11-14 éves kiskamaszoknak az volt a feladatuk, hogy beilleszkedjenek a német társadalomba, megtanulják a német nyelvet, és elfogadják mind szellemileg, de legfőképpen lelkileg, hogy ezen túl Németország az ő új hazájuk.

  

Az a német pedagógus gárda, aki az érzékeny, sok esetben lelkileg sérült fiúkat, lányokat naponta nyolc órában tanította, segítette, támogatta, olyan önzetlenségről, segítőkészségről tett tanúbizonyságot, amellyel én még soha nem találkoztam.

Tanították nekik a német nyelvet végtelen türelemmel, délutánonként pedig barátságos környezetben játszottak velük. Volt biliárdasztal, zene, sok játék, házi feladat írás pedagógus segítségével, és ott volt az a testnevelő tanár, aki hónapokon keresztül készítette fel a fiúkat a focibajnokságra. Nem csak a cselezést és labdakezelést tanította nekik, motiválta őket, egy csapatot kovácsolt a soknemzetiségű fiúkból. Ez a közösség volt az, ahol mindig garantált volt a jókedv, soha nem volt semmilyen formában erőszak fellelhető. Ahol közös grillezés, zenélés során a szülőknek sem kellett feszélyezve érezniük magukat, sem a származásuk, sem a bőr színűk, sem az anyagi helyzetük miatt. Itt mindenki egy rövid pillanatig egyenlő volt.

A bajnokcsapat tagjai nem voltak jobb focisták, mint a többi csapatbeli gyerekek. Ami még is a többiek fölé emelte őket, és amiért meg tudták nyerni ezt a sok résztvevős bajnokságot, azok, a focitól független dolgok voltak. Az utolsó leheletükig küzdöttek, odafigyeltek egymásra, támogatták, segítették egymást, pedig a csapatban voltak gyengébben focizó fiúk is.

Ők hittek a győzelembe, hittek benne, hogy képesek elhozni ezt a kupát, úgy, ahogy a valós életben is képesek megállni a helyüket az új, idegen nyelvű és kultúrájú világban. Ők azok, akik már korábban megtapasztalták az életben, hogy milyen az, amikor az ember nem készen kap mindent, amikor meg kell küzdeni a boldogulásért, az elfogadásért. Persze mindez nem lett volna elég, ha nem álltak volna mögöttük a felnőttek, azok a német pedagógusok, akik a legmélyebb alázattal, és tisztelettel nevelték, terelgették ezt az egyébként sem könnyen kezelhető korosztályt.

A fiúk pedig repültek a boldogságtól, amikor végül a magasba emelhették a kupát!

…és, hogy miért írtam ezt le?  …mert, másfél éve élünk újra itthon a szülőhazánkban, és egyenlőre nem érzem sem a gyermekem oktatásban, sem máshol a környezetemben ezt az önzetlen segítőkészséget, az emberek feltétel nélküli elfogadását.  Lehet, hogy az én elképzeléseim az elfogadásról, a befogadásról túl utópisztikusak, de nekem legalább volt lehetőségem 2008-ban Nürnbergben, a valós életben megtapasztalni azt, amit mások elképzelni sem tudnak, és köszönöm az ottani pedagógusoknak, hogy a fiam ennek az élménynek a részese lehetett.  

Kérlek a bejegyzéseket a forrás megadásával másold! 

Ha van kedved, bal oldalon csatlakozhatsz a Facebook oldalamhoz, így egy jó kis csapatot építhetünk együtt.

Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg te is, hogy minél több emberhez eljusson az információ!